Most, hogy elindult Az álommeló második évadának beharangozója, rengetegen írnak rám, hogy elindulok-e újra? Ha őszinte akarok lenne, bőven elég volt ennyi a médiából. A mai napig, megismernek, leszólítanak az utcán. Ezek egyébként általában nagyon kellemes élmények, de még mindig nem szoktam hozzá. Kedvesek az emberek, kérdezgetnek, kíváncsiak rám. Számukra én már régi “ismerős” vagyok, hiszen végigkövettek, szurkoltak, látták a hibáimat, az elgyengüléseimet, a kiakadásaimat, a drámákat. Épp ezért jó velük kapcsolódni, beszélgetni.

A válaszom nem, nem indulok újra a második évadban. Egyrészt elég volt egyszer is ez a fajta extrém stresszhelyzet, amit az üzleti reality, mint műfaj generált. Megviselt fizikailag, mentálisan és lelkileg is. Másrészt megtaláltam az “álommelómat”, vagyis inkább a “szerelem projektemet”.

Egy komoly élet-közepi válság kellős közepén ért a felhívás. Egy tizenöt éves karriert zártam le, mert nem éreztem már a munkámban a szenvedélyt. Én nem tudok másképp dolgozni, teremteni, csak ha “szerelmes” vagyok abba, amit csinálok. Teltek a hónapok, kerestem, több ajánlatokat is kaptam, bele-belekezdtem a dolgokba, de csak nem jött az érzés, hogy ez az, megtaláltam, megérkeztem.

Ezért is vállaltam be a műsort, 45 évesen, komoly vezetői, mentori tapasztalattal a hátam mögött, fiatalokkal körülvéve, sokszor kigúnyolva a hátam mögött, mert abban reménykedtem, hogy az ismertség által “bevonzom” majd a következő 15 éves projektemet. (Ennyi időt szeretnék még aktív munkával tölteni.) Én ha elkötelezem magam, akkor elköteleztem magam, nem ugrálok.

A várakozásaimmal ellentétben sokkal nagyobb kihívás volt a forgatás, mint ahogy gondoltam. Nem kifejezetten a feladatokra gondolok, hanem a folyamatos készenlétre, az emberi ellentétekre, az értékrendbeli különbségekre. A reality sajátossága, hogy egy szituációra azonnal reagálni kell. Nincs idő gondolkodni és ott aztán kijön az ember személyisége, nem tud finomítani. Főleg, amikor hat hét, heti hat nap, napi 12 órás forgatások után már annyira fáradt, hogy az idegei túlfeszülnek.

Mégis, soha semmiért nem cserélném le ezt a tapasztalást, mert olyan szituációba kényszerített, ahol vagy túllépsz magadon és változtatsz, korrigálsz, vagy véged van. Igazi “személyiségfejlesztési olvasztótégely” volt. Az ember csak úgy tud fejlődni, ha tágítja a komfortzónáját és vakon, gondolkodás nélkül fejest ugrik az ismeretlenbe, a félelmei ellenére. Ez történt velem is, és rengeteget tanultam belőle, amiért hálás vagyok.

A műsor után több konferenciára is meghívtak beszélni, a Metropolitan Egyetemen is előadtam. Pár hét múlva megyek újra a marketing tanszékre. Szuper emberekkel ismerkedtem meg ezekből a szakmai körökből. Bekerültem Marschall József “A gondolat alkímiája” című hamarosan megjelenő könyvébe interjúalanyként. Felkértek szakmai előadásokra, együttműködésekre. Tehát olyan kapuk nyíltak meg, amelyekre nem is számítottam. De ehhez át kellett lépnem a félelem-gáton, hogy bevállaljam a műsort.

És hogy szomorú voltam-e, amikor kiderült a döntőben, hogy nem én nyertem? Nem, őszintén nem. Mert az a filozófiám, hogy minden okkal történik, minden értem történik, és mindig jobb jön. És jött is… De erről majd a következő bejegyzésemben.